Nyilván sokszor és sok témában felmerül önökben is a kérdés: vajon képes vagyok-e rá?
Nincs ez másképp velem sem. Nem is olyan rég felmerült bennem a kérdés, hogy képes vagyok-e annyira bután nézni, hogy ne ismerjek magamra. Először a tükör előtt próbálkoztam, de rájöttem, hogy egy bizonyos idő után oly mulatságossá váltam a magam szemében, hogy elkacagtam a "kísérletet". Másodízben megkértem a testvéremet, hogy segítsen. Én néztem rá bután, de egy idő után ő is elnevette magát. Nem volt mit tenni. Keresnem kellett egy utat, hogy megtudjam: Képes vagyok-e olyan bután nézni, hogy ne ismerjek magamra?
Próbálkoztam különböző módszerekkel, de mind kudarcba fulladt. Az utcán megpróbáltam huzamosabb ideig bután nézni valakire, de az illető majdnem az életemre tört. A barátnőm azt mondta, ha nem hagyom abba a bután nézést kidob, mert nem bírja elviselni a fejemet. Törekvéseim egyre kevesebb sikerrel jártak. A végén már annyira elfáradtam, hogy egyáltalán nem tudtam bután nézni. Hihetetlennek hangzik, de arra a következtetésre jutottam, hogy szándékosan elbutulni nem is olyan könnyű. Becsüljük hát meg a buta embertársainkat. Nem is tudják milyen hatalmas képesség van a kezükben. A nap 24 órájában képesek bután nézni (és néha még nem is ismernek magukra).
Nincs más hátra... Kijelentem: Én nem vagyok képes annyira bután nézni, hogy ne ismerjek magamra.
Vajon te képes vagy rá?
Lekter professzor.
